Új korszak határán - a digitális kor kulcsfogalmai
Minden kornak megvan a maga kulcsfogalma. Pontosabban az a nélkülözhetetlen fogalmi készlete, amellyel jól leírható az adott történelmi időszak. A kora középkort követő évszázadok például nem értelmezhetők Bizánc és Róma jelentőségének ismerete és a kereszténység térhódítása nélkül. De érdemes megfigyelni azt is, hogy a „memento mori” komor tanítása helyébe lépő „carpe diem” reneszánsz életérzés milyen meghatározó paradigmaváltást jelez az európai kultúra és civilizáció fejlődésében.
A bevezető gondolatmenetnél maradva épp így felfigyelhetünk arra is, hogy valójában milyen mély strukturális változásokat ír le a Gutenberg-galaxis kifejezés, vagy mondjuk – nagyot ugorva az időben – azok a fogalmak például, hogy űrverseny vagy atomkorszak. És vajon lehetséges volna-e a felvilágosodás időszakát követő európai polgárosodást épp ezek nélkül, azaz az adott kor lényegét megragadó, azt kifejező és keretező fogalmak nélkül helyénvalóan értelmeznünk?
Aligha. Miként könnyű belátni, hogy a 20. század lényegéhez sem juthatnánk közelebb a bolsevizmus, a nácizmus, a világháború, a vasfüggöny, vagy mondjuk a tömegtájékoztatás, az információrobbanás, a jóléti társadalom vagy épp az olajválság fogalmainak ismerete nélkül. Érdekes megfigyelni azt is, hogy ezek a kulcsfogalmak mennyire korhoz kötöttek. Mennyire bennük gyökereznek, úgyszólván belőlük sarjadnak. Ahogy az egymás nyomába lépő korok, stílusirányzatok, szellemi áramlatok, technológiai korszakok is mind-mind leírhatók egy-egy csak rájuk jellemző paradigmatikus szóval vagy fogalommal. A modernitás hajnalát jelentő ipari forradalom korszaka például elválaszthatatlan a gőzgéptől, a vasúttól, a szövőgéptől, a 19. század technológiai fejlődése az elektromosságtól (l. Morse, Edison, Tesla, Jedlik Ányos máig világformáló találmányait), vagy ahogy a múlt század civilizációs és kulturális fejlődése is leírható a film, a repülés, az autózás, a rádiózás és televíziózás fénykoraként, épp így korunknak is megvan a maga, egyetlen más korábbi korhoz sem kapcsolódó fogalmi készlete.
E meghatározó fogalmak körében pedig bizonyosan a legelőkelőbb helyeken találjuk az okoseszközöket, a digitális univerzumot, a virtuális valóságot vagy legújabb kedvencünket, a mesterséges intelligenciát. És itt álljunk is meg egy szóra. Vegyük egy kicsit alaposabban szemügyre ezeket a közkeletű, mindenki által használt fogalmakat. Ha ugyanis egy kicsit jobban megvizsgáljuk őket, rögtön fölsejlik, hogy jelentésük nem is olyan egyértelmű, mint ahogy az első látásra tűnik. Van valami zavaróan kaméleonszerű bennük. Mert miközben megneveznek valamit, azonmód mintha el is rejtenék önmagukat. Legalábbis keveset fednek fel valódi lényegükből.
Vegyük hár sorra őket
OKOSESZKÖZ. Ezt a gyűjtőfogalmat általában azokra a telefonokra, tabletekre értjük, melyek az internet segítségével képesek kommunikálni. Okoseszközeink révén tehát beléphetünk az online térbe, videókat nézhetünk, zenéket hallgathatunk, levelezhetünk, különböző tartalmakat hozhatunk létre és oszthatunk meg, vagy épp applikációkat tölthetünk le mindenkori igényeinknek és érdeklődésünknek megfelelően. Csakhogy az okoseszközök használata technológiai értelemben is jóval többet jelent ennél. Az okoseszközök ugyanis olyan elektronikai eszközök, amelyek legfontosabb tulajdonsága az, hogy egy hálózat részeként működve képesek kapcsolatba lépni egymással, képesek adatokat gyűjteni, továbbítani, tárolni, feldolgozni. Ráadásul működésük sajátossága okán ezen adatok alapján képesek „döntéseket hozni”, és akár „cselekedni” is azon algoritmusok szerint, melyek vezérlésük elidegeníthetetlen részeit képezik. Az okoseszközök tehát belépést jelentenek az adatalapú társadalomba, ahol a felhasználók minden egyes rezdülése valójában digitális adattá válik. És akkor még nem beszéltünk az okostévékről, az okosautókról, az okoshűtőgépekről, az okosórákról, az okoskamerákról és megannyi más okosságról. Ami még különösebb, hogy az okoseszközök használata a felhasználók számára valamiféle többlet-kompetenciatudatot kölcsönöz, hozzá többlet-szabadságérzetet is biztosítva, aminek következtében gyakorta sajátos eszközfüggőség alakul ki, mintha az ember nem lehetne elég okos önmagában.
Mindez arra utal, hogy csakugyan joggal tehető fel a kérdés: vajon mennyire is okosak az okoseszközök használói? És a technológiai fejlődés eme korszakos termékeinek tömeges használata, ami alapvetően civilizációs kérdés, épp itt vált át kulturális dimenzióba. Pontosabban itt válik olyan jellegű problémakörré, amely már alapjaiban érinti emberi, azaz személyes, közösségi és társadalmi viszonyainkat. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy alig észrevehetően bár, de így vagy úgy okoseszközeink rabjaivá válunk, és nélkülük szinte már elszakítottnak, elveszettnek, „butának” érezzük magunkat a világban. Ezért, ha netalántán azt tapasztalnánk, hogy már nem vagyunk biztosak abban, hogy mi használjuk-e okosan okoseszközeinket, vagy esetleg inkább már azok használnak minket, akkor üstöllést érdemes lépéseket tennünk annak érdekében, hogy Homo sapiens sapiensként csakugyan okos felhasználók maradhassunk, és gondoskodnunk kell is, hogy gyermekeink is azokká válhassanak.
És most vegyük szemügyre kicsit alaposabban a digitális univerzum kifejezést
Kimondva, leírva a határtalan tágasság jó érzése lesz úrra az emberen. A szabadság érzése, a hipermodernitásé, a végtelen lehetőségek tobzódásáé. Csakhogy. Ennek az ember teremtette univerzumnak sokféle arca van, és korántsem mindegyik barátságos. Amit látunk és tapasztalunk, az nem más, mint hogy ez az univerzum lassan, de biztosan behálóz és bekebelez mindent, amit csak lehet. Így válik analóg életünk új terévé, afféle omnipotens virtuális univerzumává. Olyannyira, hogy lassan már lépni sem tudunk nélküle. Ma már digitális napló van az iskolában, digitális jegyet váltunk a színházba, a buszra, a repülőre, online számlát küldenek nekünk a szolgáltatók és a webáruházak, digitális platformokon tartjuk fenn társadalmi kapcsolatainkat, digitális receptet kapunk az orvosnál, a gyermekünk a legújabb digitális játékokért és konzolokért nyaggat minket, digitálisan tévézünk, streamelünk, kommunikálunk, és persze pénz- és közügyeinket is digitálisan intézzük.
És a sor korántsem teljes. Mi is tehát a digitális univerzum? Az életünk valóságosnál is valóságosabbnak tűnő tere. De a látszat csal. Mert a digitális technológiákat a felhasználók számára láthatatlan és dekódolhatatlan algoritmusok működtetik. Így valójában az életünk bitekké transzformált információiból keletkező gigabitfolyamok szűntelen áramlása vesz körül minket. És ezek az egyre duzzadó gigászi folyamok bizony éppolyan veszélyesek lehetnek, akárcsak az igaziak. Márpedig a valóságos folyamok esetében aligha szorul magyarázatra, miért is kell ismernünk az áramlások természetét, vagy hogy miért is kell jól tudnunk úszni, és erre gyermekeinket is átkozottul jól megtanítani, már amennyiben fürdőzni szeretnénk bennük.
És most térjünk át a virtuális valóság fogalmára!
Ha eltekintünk attól, hogy e fogalmat nap mint nap használjuk, és hajlandóak vagyunk nem magától értetődő figyelmet szentelni neki, könnyen rájövünk, hogy már maga az elnevezés is paradoxális. A valóság és a virtualitás egymással szembenálló jelentéssel bírnak. A virtuális azt jelenti: nem valódi, látszólagos. A valóság viszont eléggé valódi, azaz mi sem áll távolabb tőle a nemvalódiságnál. A valóság tehát csöppet sem virtuális. Ez viszont azt is jelenti, hogy a virtuális valóság legfeljebb csak a valóságunk része lehet, és nem fordítva. Ezért is veszélyes, hogyha valaki úgy véli, hogy számára maga a valóság kezd a virtualitás részévé válni.
Mondjuk azért, mert a valóság és a virtualitás közötti határok számára elmosódnak. A baj az, hogy ez a probléma mára mindennapossá vált a 18 évnél fiatalabb nemzedékek valóságmegélésében, ami azt jelenti, társadalmi szintű jelenséggel van dolgunk. Igaz, ma még nincs kiérlelt és általánosan elfogadott válasz arra a kérdésre, hogy pontosan mit is kellene kezdeni, tenni vagy nem tenni ebben az ügyben, de hogy dolgunk van vele, az bizonyos. A magam részéről azt gondolom, hogy valószínűleg az emberiség egy új evolúciós kihívás küszöbéhez ért. Olyan kihíváshoz tudnám hasonlítani ezt, mint amikor a Homo erectus a tűzzel kezdett ismerkedni. A tűz használata ugyanis nem pusztán civilizációs fejlődést eredményezett, hanem minden bizonnyal nélküle a Homo sapiens sem jöhetett volna létre. És az okos Homo sapiens leszármazottjaiként mi, Homo sapiens sapiensek most olyasmit csinálunk, amire evolucionálisan nem biztos, hogy fel vagyunk készülve.
És itt, ezen ponton érünt el a mesterséges intelligencia fogalmához
Mert ami most kezdődik, az tényleg valami új. Valami, ami nemcsak radikálisan, hanem soha korábban nem látott, tapasztalt módon formálhatja át az életünket. Hogy miért is? Mert eddig arról volt tapasztalatunk, hogy valamit el tudunk képzelni, és előbb vagy utóbb meg is tudjuk valósítani. Ilyen például a repülés.
Mióta ember az ember, valószínűleg vágyakozva tekint az égi madarakra. Szeretne szárnyra kapni. Ismerjük Ikarosz legendáját, az angyalszárnyú védelmezőink is mind kultúránk részei évezredek óta.
Azt is tudjuk, hogy Leonardo da Vinci csodás repülő szerkezeteket tervezett, amelyek persze sohasem repültek, és valószínűleg aligha kell csalatkoznunk azon sejtéseinkben, hogy ezek az évszázados álmok milyen mélyről jövő inspirációt jelentettek a magasba törő Wright fivéreknek. Így történhetett meg, hogy az emberi elme egyszer csak képessé vált arra, hogy az addig csak a képzeletében élő repülésvágyat valóra váltsa. Ma pedig már néhány tízezer forint ellenében bárki elrepülhet mondjuk Budapestről Londonba és vissza.
A modern kor ilyen értelemben nem más, mint a sokáig csak az emberiség képzeletében élő vágyott képességek valóra váltását segítő gépek, technológiák felfedezésének és széles körű elterjedésének kora. Az első gőzgéptől az űrkutatásig, az első dinamótól az atomerőműig, az első távírótól az internetig, az első dagerrotípiától a digitális képalkotásig, az első távbeszélőtől a mobiltelefonig nincs olyan területe az életünknek, amelyre ez ne volna igaz.
Valójában a határán állunk annak, hogy belépjünk az ismeretlenbe. Az elképzelhetetlenbe. mikor a technológia többé már nem az emberi elképzelések megvalósításában működik közre, anem a saját módján és jogán, mindenféle emberi beavatkozás nélkül fejleszti magát, tanul, egész kódrendszereket fejt fel minden nehézség nélkül, hozzá önálló akaratot formál, képes bármilyen virtuális személyiséget felvenni, szabadon kommunikál, képi, hang- vagy szöveges információt állít elő és terjeszt.
Ez a szingularitáson túli mesterséges intelligencia és a neurális hálózatok világa. Az önfejlesztő algoritmusoké, a kvantumszámítógépeké, az emberi közreműködést nélkülözni képes digitális hiperintelligenciáé, amely akár a valóságba, azaz életünk tereibe, folyamataiba is képes beavatkozni, ha akarjuk, ha nem... Hogy mindez az újdonságtól való kötelező félelem lenne csupán? Az a különös érzés, amikor az első mozgófilmvetítéseken az emberek félreugrottak a nézőtéren a feléjük robogó gőzmozdony láttán? Nem tudom. De azt igen, hogy a neves Future of Life Institute nemrégiben nyílt levelet intézett a jelentős MI-fejlesztésekkel foglalkozó cégekhez, valamint a világ kormányaihoz, melyben arra figyelmeztet, hogy minden korábbinál fontosabb technológiai fordulóponthoz érkeztünk. Itt az ideje megállni, és számot vetni azzal, milyen úton érdemes tovább haladni annak érdekében, hogy a mesterséges intelligencia a jövőben is civilizációnk fejlődését szolgálhassa. Mert a fejvesztett tovább rohanás komoly kockázatot jelenthet. Méghozzá nem másra, hanem ránk. Az egész emberiségre.
A cikk szerzője Gyarmati László. Az írás az Új Médiakultúra magazin II. évfolyamának 2., 2023. nyári számában jelent meg. A magazin letölthető innen.
