Egyfajta éretlen jövőészlelésre épül, és egyáltalán nem kellemes. A jelen egyébként is igen megtévesztő: még késnek a buszok, még postás hozza ki a levelet, még mindig nem találták ki a zoknipárok mosásának leghatékonyabb módját, de már automata kasszánál fizethetünk a boltban, képernyőn rendelünk ételt, taxit és ruhát, elektronikus az iskolai napló is, legfontosabb irataink tárolóhelye pedig a felhő. A jövősokk átélésének számos oka van, közülük azonban három kiemelkedik. Az első, hogy a jövő valóban ismeretlen, és módszereink csak részben hatékonyak a feltárására.

Márpedig az ember nagyon tart a bizonytalanságtól. Ahogy Timothy Ferriss 2009-ben fogalmazott a Négynapos munkahét című könyvében: inkább boldogok vagyunk, mint bizonytalanok. Ezt ékesen bizonyítja Ema Tanovičnak a Harvardon végzett legutóbbi kísérlete. Ebben a résztvevőknek a bőrükre helyezett elektródákkal enyhe fájdalommal járó sokkot okoztak, azt vizsgálva, milyen stresszhez kapcsolódó agyi, mentális ingerületeket mutatnak. A vizsgálat azonban kétféle opcióval zajlott. Az egyik esetben a tesztalanyoknak azt mondták, hogy 50-50 százalék az esély arra, hogy éri őket ilyen elektronikus csípés a következő percekben, a másik esetben biztosan, száz százalékra tudták, hogy fájdalom fogja őket érni. Meglepő módon jóval nagyobb stresszt éltek meg azok, akiknek csak feleannyi esélyük volt a fájdalom elszenvedésére; pusztán azért, mert bizonytalan volt a rövid távú jövőjük.

Már Kahnemann-Tversky 1970-es évekbeli kutatásaiból is kiderült, hogy a vélt lehetséges rosszat mindenáron el akarjuk kerülni (akkor is, ha az nem lenne annyira rossz), de legalábbis meg akarjuk tudni. Hiába a latin szállóige, mely szerint a „változatosság gyönyörködtet”, valójában azt szeretjük a legjobban, amink már megvan. Sőt, általában arra, hogy valami jó, a létezéséből következtetünk, magyarán szólva, ami van, az mindig jobb, mint ami lehetne. Az emberi agy a bizonytalanság okát hibaként regisztrálja, amit javítani, és nem szeretni kell. Ezért ódzkodunk a változástól, még akkor is, ha tudjuk, hogy múltunk tele volt velük.

Erre Jordi Quoidbach, Daniel T. Gilbert és Timothy D. Wilson 2013-as kutatása világított rá, amelyben előbb azt kérdezték az emberektől, hogy mennyi változás történt velük az elmúlt tíz évben, majd azt, hogy szerintük mennyi fog megesni a következő évtizedben. Akár 18, akár 65 éves volt a válaszoló, többségük úgy gondolta, hogy a múltban sokkal több változásban volt részük, mint amit a jövőjük tartogat. Ez azt sugallja, hogy az ember a jelenben általában úgy érzi, hogy bizonyos értelemben elért, megérkezett valahová, hogy egy történet befejeződött. Úgy is nevezték el ezt a szemléletet, hogy ’end of history illusion’, vagyis az a képzet, mely szerint a történelem, személyes történetünk véget ért, a zeniten vagyunk. Sajnos vagy szerencsére azonban, nem ért véget. Mindazonáltal ez a programozottságunk nehezen ér össze azzal a kívánalommal, hogy nézzünk szembe kíváncsian és örömmel a jövővel. A második fő ok a mentális keretezés.

Ha azt mondom, hogy az unkahúgom egy őzike – vagyis mentálisan egy másik, ismertebb fogalmat, élőlényt ajánlok fel az eddig ismeretlen unkahúgom megértésére –, akkor a kedves Olvasó várhatóan azt fogja róla gondolni, hogy szelíd és barátságos. Nem pedig azt, hogy szőrös, patás és gyakran harap, bármennyire is igaz mindhárom jellemző az említett állatra. A mentális keretek nagyban hozzásegítenek minket ahhoz, hogy az ismerten keresztül jobban megértsük az ismeretlent, ugyanakkor korlátozzák is a gondolkodásunkat, mint a fenti esetben. A jövővel kapcsolatban gyakran olyan kereteink vannak, amelyek passzívvá tesznek minket. Például gyakran előkerülő kép, hogy a jövő egy az ismeretlenbe vezető út, noha ez azt jelentené, hogy az út nélkülünk létezik, sőt jártak már előttünk is rajta, hiszen ki van építve a kényelmes haladáshoz.

De megfontolandó mentális keret a jövőt viharos tengerként elképzelni is, hiszen itt pedig azt feltételezzük, hogy van egy másik part, és nem azt, hogy a jövő maga az előrehaladás lesz, nem a cél. A harmadik fő ok, hogy nyitottabbak vagyunk a negatív információkra, mint a pozitívra. Ezt amolyan adaptív, életsegítő beállítódásnak is tartjuk. Hiszen azzal, hogy a rossz híreket jobban figyeljük, mint a jókat, hogy a kritikát akár kilencszer hangsúlyosabbnak érezzük, mint a dicséretet, hogy arra az előadóra vagy íróra, aki negatív információt oszt meg, jobban és elismerőbben figyelünk, voltaképpen arra készülünk, hogy megmeneküljünk attól, ami a túlélésünket vagy érzelmi-értelmi higiéniánkat akadályozhatja.

Egyúttal azonban ezzel az alapvető hozzáállással kódoljuk a jövőgondolkodásunkban az aggodalmat is. Hiszen a jövővel kapcsolatban is a rosszra figyelünk jobban, és a rossz kapcsán kialakuló aggódásban nem használjuk a jobb agyféltekés – vagyis összefüggéseket jobban teremtő, a „nagy képet” is kínáló – gondolkodásunkat, hanem mikromenedzselünk. Ez pedig szintúgy nem támogatja a jövőre hangolódásunkat, készülésünket. E három ok a jövőtől való félelemre talán a legfontosabb, sok egyéb tényező mellett. Arra mindenesetre rávilágítanak, hogy a jövőben szükséges készségek fejlesztéséhez jó kiindulópontok, alkalmas szemlélet szükséges. Ahogyan arra is, hogy a jövőhöz szükséges készségek többségükben lágyak, tehát nem vagy nem csak tudáson, ismereten alapulók.

2017-ben többek között az Institute for the Future jelentése is megfogalmazta azt a Dell-kutatásból származó kijelentést, hogy a 2030-ban létező munkakörök 85%-a még nem is létezik. Figyeljük a dátumokat! Ami akkor 13 évre volt, az ma már csak hétévnyi távolság. Előrehaladtunk vajon az ismeretlen munkakörök megismerésével? Ha a felsőfokú képzéseket nézzük, de leginkább az ezekben oktatott ismereteket, akkor nem adhatunk magabiztosan pozitív választ. Ha az intézményi működéseket, a munkakörstruktúrákat tekintjük, akkor sem. Ez bizonyára annak is betudható, hogy az automatizáció és robotizáció még nem érte el olyan mértékben a nem kiszámítható és nem elsősorban fizikai feladatvégzést, feladatköröket. Ugyanakkor az OECD 2022-es jelentése megrázó erővel mutatta fel, hogy az önálló kritikai gondolkodásra való nevelés csak alig van jelen az egyetemi kurrikulumokban, Európa-szerte. A Korn Ferry Intézet 2018-ban 85 millió fős tehetséghiányt jósolt 2030-ra, ami akár 8,5 trillió dollár nem realizált bevételt is jelenthet az érintetteknek.

Ez a tehetséghiány leginkább a technológiai fejleményekhez kapcsolódik, és olyan területeken fog jelentkezni, mint a mesterséges intelligencia tervezése és értése, a kiberbiztonság, a blockchain, a virtuális realitás és az adatelemzés. Egy évvel később a PwC vezetőkkel végzett felmérése pedig azt hangsúlyozta, hogy a legnagyobb vállalati fenyegetést a jövőbeli munkatársaknál és irányítóiknál jelentkező kulcskompetenciák hiánya jelenti majd.

A fentebb már taglalt aggodalom alapja tehát adott. Mintha csak minden afelé mutatna, hogy a jövőtől félni kell, miközben értelemszerűen – különösen egy jó mentális kerettel – készülni is kellene rá. A készülés módja pedig az emberi gondolkodás tudatos, motivált ’áthuzalozása, átprogramozása’ lehet (milyen különös, hogy ezt is a technológiából kölcsönzött fogalmakkal fejezzük ki!). Valamivel egyszerűbben végre felfigyelnünk arra, hogy a média-írástudásunk oktatása eleddig média- és technológia-központú, tudásszemléletű, szöveglogikájú volt. Ehelyett azonban, hasonlóan az ismeretlen jövő belakásához szükséges általános készségekhez, életmódfókuszú készségfejlesztésre lenne szükség.

Ma az emberek nem csupán használják a médiát, mint egy városi buszt vagy egy mosógépet. Sokkal inkább élnek vele, benne és általa. Társas kapcsolataink, csakúgy, mint műveltségünk és hétköznapi-szakmai életünk, a médiát nem egyszerűen csak alkalmazza, hanem közegének tekinti. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy a jövőben a média nemcsak használati, hanem magatartásbeli készségeket is kíván majd. Online empátiát és bizalmat. Digitális kételkedést vagy ellenállást. Virtuális test- és tértudatot és esztétikai érzéket. Technológiai autonómiát: önmagunk vezetését a technológia fogyasztásában és a fejlesztett valóság tereiben – hogy ne menjünk neki a villanyoszlopnak, miközben Pikachut vagy az éppen most aktuális fejlesztettvalóság-játékot játsszuk. Időtudatot az efemerális felületeken is, hiszen csak a felületről tűnik el az információ, a mi arcunkról, tudatunkról nem törlődik az idő nyoma. Az offline-online lét összehangolását, hasonlóan a munka-magánélet egyensúlyához. Korábban a média által generált problémák megértését és megoldását tekintettük oktatási eseteknek.

Ma és a jövőben viszont, emellett, az életünk problémáit kell megérteni és megoldani a média felelős használatával. Ez a szemléletgazdagodás a médiatudatosság fejlesztésében is elkerülhetetlen. Már csak azért is, mert a jövősokkunk csak nem enyhül, sőt, ennek a cikknek a hatására talán még nőhet is. Ami egyrészt azért jó hír, mert a rossz hírt mindig többre értékeljük. Másrészt azért, mert csak a kényelmetlenség indíthat el minket új, mások által még nem aszfaltozott utak keresésében. Harmadrészt azért, mert talán a jövő évi érettségi idején biztosabban mondhatjuk majd azokról a fiatal, vizsgától lázas szemekről, hogy a tanulással, készüléssel nem hátra, hanem előre néznek.