A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság normatív működése, alkotmányos szerepe pontosan szabályozott. Így természetesnek tűnik, hogy a Médiatanács munkájáról alapvetően e szerepkörből adódóan értesül a közvélemény. Az viszont már korántsem köztudott, hogy a tanácsban fontos műhelymunka is folyik. Mesélne erről? A jogszabályokban pontosan szabályozott hatáskörökön túl valójában a mindenkori Médiatanácsnak elég nagy mozgástere van abban, hogy maga alakítsa ki azokat a határokat, amelyeket társadalmi felelőssége szempontjából kiemelten fontosnak tart. Normatív szerepünkből adódó hatósági feladataink, ideértve a tanács által hozott határozatokat is, pontosan illeszkednek a magyar jogrendszerbe, ugyanakkor azt is fontos látni, hogy ez a hatáskör korántsem terjed ki a média egészére. A tényleges médiatér ugyanis döbbenetesen kitágult az elmúlt évtizedben, ami számos, elsősorban elméleti kérdést, korábban nem létező problémát vet fel, melyekhez valamiképp viszonyulnia kell egy felelős hatóságnak.

Kezdjük a legalapvetőbb kérdéseknél...

Különösen hangozhat, de ma már az is kérdéssé vált, hogy egyáltalán mi, pontosabban mi minden tekinthető médiának. A 21. század első felének derekán nap mint nap szembesülünk a szédítő technológiai fejlődésből adódó változásokkal, melyeknek a média úgyszólván a közepében van. Elég, ha csak a közösségi médiának nevezett platformokra gondolunk.

Jól látható, hogy ezek a folyamatok gyökeresen átrajzolják az eddigi médiatérképet, mi több, újraértelmezik a médiatér fogalmát is. E jelenség mibenlétét a médiatudomány persze világszerte igyekszik megragadni és leírni, de a dolgok természetéből adódóan a technológia egy orrhosszal itt mindig előrébb jár a tudománynál. Ebben a helyzetben kulcsfontosságú, hogy amennyire csak lehet, mi is felkészültek és naprakészek legyünk. Ennek érdekében jött létre annak idején a Médiatanács mellett működő Médiatudományi Intézet, melynek kiemelt célja, hogy a legjobb hazai szakemberek tudására támaszkodva segítse elő az online térben zajló folyamatok társadalmi hatásainak feltárását, megértését. A Médiatanácsban zajló műhelymunka javarészt az itt felhalmozódó tudás minél jobb hasznosítása köré szerveződik, hiszen a folyamatosan táguló digitális tér változásaihoz való alkalmazkodási stratégiák kidolgozása alapvető érdekünk. Különös tekintettel arra, hogy az elméleti kérdések előbb-utóbb szabályozási kérdésekké válnak mind itthon, mind a nemzetközi gyakorlatban.

Mit jelent ez a mindennapokban?

Sok más kérdés közül elsősorban a gyermekvédelem területén felvetődő és megoldásra váró problémákat tartom fontosnak kiemelni. Ezek a kérdések visszatérően a Médiatanács asztalán vannak. Például a mind népszerűbb streamingszolgáltatók működésében a megfelelő korhatár-besorolás érvényesítése jelent újabb és újabb feladatot, hiszen a nemzetközi szolgáltatókkal szemben felvetődik a Médiatanács joghatóságának kérdése is. Azon tartalmak esetében, amelyek hazánkban is elérhetők, joggal vetődik fel az igény a kiskorúak védelmét szolgáló hazai szabályozás szerinti besorolás megkövetelésére. Csakhogy a nemzeti jogérvényesítés a globális szereplők esetében komoly akadályokba ütközik. Ez természetesen nem csak hazánkat érintő kérdés. És itt már a nemzetközi média- és jogelmélet határvidékén járunk.

Nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdések szabályozása európai uniós szinten is komoly fejtörést okoz. Világosan látszik, hogy a technológiai fejlődés újabb és újabb olyan helyzeteket teremt, amelyek egész egyszerűen nem férnek bele a meglévő szabályozási keretekbe. Ezért is fontos, hogy a nemzeti médiahatóságok minél hatékonyabban tudják követni a mindenkori változásokat, és tapasztalataikkal, kutatásaikkal, elméleti felkészültségükkel segítsék mind a jogalkotási, mind a jogalkalmazói munkát. Legalábbis a jelenlegi Médiatanács ezt mindenképpen kiemelt feladatának tekinti.

Így már talán árnyaltabb képet kaphatunk arról, hogy valójában milyen munka is zajlik a Médiatanácsban.

Munkánk gerincét természetesen normatív feladataink adják, például döntünk a frekvenciák jogosultjairól, pályázatokat írunk ki és értékelünk, szankcionáljuk a hatáskörünkbe tartozó norma- vagy szerződésszegéseket, döntéseket hozunk a helyi média támogatásáról. A napi ügyek ugyanakkor szintén felszínre hoznak számos olyan kérdést, amelyek elméleti vitákra adnak alkalmat. Ilyen vitapont például a Médiatanács által alkalmazott szankciók mértéke is.

A kialakult gyakorlat szerint az általunk kiszabott bírságok jellege és mértéke elég jól beárazható a médiaszolgáltatók részéről, így visszatartó erejük az idők során csekéllyé vált. Ebben a kérdésben többféle álláspont ütközik. Én azon a véleményen vagyok, hogy érdemes lenne változtatnunk ezen, méghozzá kétféleképpen. Egyrészt keményebb, arányosabb és többfokozatú bírságolással, különösen a kiskorúak védelmét szolgáló ügyekben, és persze minden más olyan esetben, amikor az ügy súlya vagy ismétlődő jellege ezt megkívánja. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatos és aktív párbeszédet pártolnék a médiaszolgáltatókkal annak érdekében, hogy tartalomszerkesztésükben megfelelő teret engedjenek az értékelvűségnek, azaz csak a szabályoknak megfelelően engedjenek műsorba kerülni olyan tartalmakat, amelyekről előre lehet tudni, hogy normasértőek lehetnek.

Úgy tudom, a médiatanácsi szankciók egy része a bíróságokon köt ki.

Valóban így van, és a bírósági gyakorlat elég konzervatívnak mondható. Ez azt jelenti, hogy bevett jogalkalmazói szokássá vált a kiszabott bírságok megszokott alacsony mértékének alkalmazása, azaz ha a Médiatanács valamilyen okból eltér a bírságok megszokott mértékétől, akkor az adott határozatot rendre visszautalják új eljárásra vagy megsemmisítik. Többek között ez is az oka annak, hogy a médiaszolgáltatók nem nagyon tartanak a normaszegések szankcionálásától, lévén ez pontosan kiszámítható, ráadásul nem is túl magas kockázat részükről. Változtatni ezen nehéz, én mégis azt mondom, érdemes volna a Médiatanácsnak megpróbálni egy új gyakorlatot kialakítani, mert ez így nem célravezető.

Ugyanakkor fontos hangsúlyoznom, nem az a cél, hogy bírságoljunk, hanem a médiaszolgáltatók normatív működésének elősegítése. Ezzel összefüggésben pedig azt is látni kell, hogy a normák – és itt most nem a jogszabályokra gondolok elsősorban – folyamatosan változnak. Ami korábban botránykeltő volt a közízlést tekintve, az ma már könnyen a tűréshatáron belül lehet, vagy akár tökéletesen elfogadottá is válhat.

Például a szexualitás megítélése koronként változik, és mindez a médiaiparban is tükröződik. Sőt. A média nemcsak követi, hanem gyakran alakítja is a trendeket, ami a határok állandó feszegetésével jár együtt.

Számunkra ez egyszerre jelent elméleti és gyakorlati kihívást a mindennapokban. Meghúzni azt a határt, amikor azt mondhatja a médiahatóság, hogy ez vagy az a tartalom mondjuk olyan szexuális megjelenítést vagy utalást tartalmaz, ami már veszélyezteti a gyermekek fejlődését. Ez gyakran nehéz ügy, kemény dió, de kötelességünk felelősen foglalkozni ezzel. Hasonlóan szenzitív téma a nők tárgyiasítása a médiában, ami viszont már az emberi méltóság alkotmányos védelméhez is átvezet minket.

Döntéseinknél nagyon sok szempontot kell mérlegelnünk, és akkor még nem beszéltünk a kisebbségek védelméről vagy a szólás- és véleményszabadság határmezsgyéiről, illetve magannyi fontos kérdésről, amelyek megválaszolása komoly elméleti megalapozottságot igényel. Ezért is hangsúlyoztam beszélgetésünk elején, hogy a Médiatanácsban nemcsak döntések születnek, hanem komoly műhelymunka is zajlik.

Gondolom, ennek legfontosabb hátterét a Médiatudományi Intézet jelenti.

Valóban. A legfontosabb háttérintézményünk, melyben a médiatudomány kiváló szakemberei dolgoznak együtt. Munkatársunk Aczél Petra professzor asszony, Veszelszki Ágnes, aki egyetemi docens és tanszékvezető, Borvendég Zsuzsa, aki elismert médiakutató és történész, Nyakas Levente, a hazai és európai médiaszabályozás szaktekintélye, hogy csak néhány nevet említsek.

Mik a Médiatudományi Intézet munkájának prioritásai?

Az első helyen a gyermekvédelmet kell említenem. Annak vizsgálata, hogy a mai médiatér és médiahasználat milyen hatással van a felnövekvő nemzedékek tagjaira. A témát A kialakult gyakorlat szerint az általunk kiszabott bírságok jellege és mértéke elég jól beárazható a médiaszolgáltatók részéről, így visszatartó erejük az idők során csekéllyé vált. Ebben a kérdésben többféle álláspont ütközik. Én azon a véleményen vagyok, hogy érdemes lenne változtatnunk ezen, méghozzá kétféleképpen. Egyrészt keményebb, arányosabb és többfokozatú bírságolással, különösen a kiskorúak védelmét szolgáló ügyekben, és persze minden más olyan esetben, amikor az ügy súlya vagy ismétlődő jellege ezt megkívánja. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatos és aktív párbeszédet pártolnék a médiaszolgáltatókkal annak érdekében, hogy tartalomszerkesztésükben megfelelő teret engedjenek az értékelvűségnek, azaz csak a szabályoknak megfelelően engedjenek műsorba kerülni olyan tartalmakat, amelyekről előre lehet tudni, hogy normasértőek lehetnek. Úgy tudom, a médiatanácsi szankciók egy része a bíróságokon köt ki. Valóban így van, és a bírósági gyakorlat elég konzervatívnak mondható. Ez azt jelenti, hogy bevett jogalkalmazói szokássá vált a kiszabott bírságok megszokott alacsony mértékének alkalmazása, azaz ha a Médiatanács valamilyen okból eltér a bírságok megszokott mértékétől, akkor az adott határozatot rendre visszautalják új eljárásra vagy megsemmisítik. Többek között ez is az oka annak, hogy a médiaszolgáltatók nem nagyon tartanak a normaszegések szankcionálásától, lévén ez pontosan kiszámítható, ráadásul nem is túl magas kockázat részükről. Változtatni ezen egy jelentős kutatási program keretében vizsgáljuk, melynek eredményeiről egy évente megrendezett konferencia keretében számolunk be. Legutóbbi konferenciánk arra is kiváló alkalmat teremtett, hogy eredményeinket, dilemmáinkat megbeszéljük a médiatudományi szakma képviselőin kívül például a meghívott gyermekpszichológusokkal is, akik közvetlenül találkoznak azokkal a fejlődéslélektani problémákkal, traumákkal, amelyek a média, elsősorban az online tér felől érik a gyermekeket.

Miről számoltak be a pszichológusok?

Rövid leszek: úgy látják, hogy a helyzet egészen drámai. Nagyon oda kell figyelni, hogy milyen tartalmakat érnek el a gyermekek az interneten, mert azok fejlődésükre gyakorolt hatása akár azonnali és mélyreható negatív változásokat is elindíthat a személyiségükben. És itt nemcsak a szexualitásról van szó, hanem az egészséges önképről, a testképről, a magabiztosságról, az „igaz” és a „hamis” elkülönítéséről, más szóval mindazokról az alapvető fejlődéslélektani problémákról, amelyek egész egyszerűen veszélyt jelentenek számukra az online térben, különösen, ha magukra hagyjuk őket. Ráadásul ebben a jelenlegi technológia sem segíti a gyermekeket, sőt valójában igen tág lehetőséget biztosít arra, hogy kihasználják a védtelenségüket, áldozattá váljanak.

Szülőként ön mit tesz, mit tanácsol ezen a téren?

Gyermekeim tizenéves kiskamaszok, és nálunk nagyon komoly szabályok vannak. Csak hétvégenként és akkor is összesen egy-egy órát tölthetnek az interneten, és okostelefonjuk sincsen. Meggyőződésem, hogy szülőként akkor járunk el helyesen, ha szigorú és ellenőrzött mederben tartjuk a gyermekek internet-hozzáférését. Nemcsak korlátozzuk, hanem kontrolláljuk is, mit tesznek, mit néznek az online térben. Ez nagyon nagy odafigyelést, jelenlétet igényel, de felelős szülőként nem tudok más megoldást. Meg kell hallanunk a vészharangot kongató klinikai pszichológusok, pszichiáterek hangját. Gyermekeink nagyon komoly veszélynek vannak kitéve. A Médiatanács a korhatári besorolások szigorú alkalmazásával ehhez próbál segítséget nyújtani a szülőknek.

Tapasztalataim alapján magam is úgy vélem, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni...

Nemrégiben láttam egy cseh dokumentumfilmet, amely ezt a kérdést járja körül. Ebben többek között három, magát 12 éves lánynak kiadó színész Facebook-oldalát élesítették. Tippelje meg, hogy az élesítés után mennyi idővel jelent meg az első szexuális ragadozó.

Még aznap?

Mindössze öt percen belül! Ez a legsúlyosabb abúzus. De beszélnünk kell az online zaklatások számtalan más formájáról is, amelyek akár kortársaktól is érkezhetnek.

Ráadásul ezek a szülők és a pedagógusok előtt gyakran rejtve maradnak.

Márpedig ha a gyermek magára marad, az számtalan önértékelési, személyiségfejlődési zavart okozhat benne. És a kép itt rendkívül összetett. A kortárscsoportok felől érkező impulzusoktól az influencerek által kiváltottakig igen sokféle hatásról beszélhetünk. Különös tekintettel arra, hogy a legfrissebb kutatások szerint a 18 évnél fiatalabb generáció tagjai közül sokan az online kapcsolattartást és a valós életben való kapcsolattartást egyenrangúnak tekintik, amiből az következik, hogy a valóságról alkotott képükben a saját tapasztalat és a kibertérben szerzett tapasztalat számukra gyakorlatilag egyenértékűvé vált. Most pedig, hogy a mesterséges intelligencia berobbant az életünkbe, azzal is számolnunk kell, hogy a kibertérben olyan szereplők is megjelennek, akik csak virtuálisan léteznek. Olyan személyiségeknek tűnő valamik, amelyeket valójában a mesterséges intelligencia generál. Ezek beszélnek hozzánk, sőt, beszélgetni, chatelni is lehet velük, tehát egyébként is a valóság és a fikció teljes egybecsúszása zajlik… A következmények pedig beláthatatlanok, legalábbis egyelőre nem nagyon látszik, mit tudunk kezdeni ezzel a jelenséggel.

Nyilván ez a téma is prioritást kap a Médiatudományi Intézetben.

Igen, ehhez kapcsolódik a deep fake kutatási programunk is, melyről hamarosan egy kötet is megjelenik Aczél Petra és Veszelszki Ágnes összeállításában. Emellett nem feledkezünk meg a médiatörténeti kutatásokról sem, melyek fókuszában most a Kádár-rendszer és a rendszerváltoztatás korának sajtója áll.

A Médiatudományi Intézet nemrégiben egy érdekes konferenciát rendezett, melynek címe „A média jövője” volt. Ön milyennek látja a média jövőjét a mesterséges intelligencia árnyékában?

Arra próbáltam utalni a konferencia megnyitóján is, hogy ez ma megjósolhatatlan. Olyan technológiai robbanást élünk át, hogy nemcsak azt lehetetlen látni, hogy mi lesz öt év múlva, vagy mi várható a következő évtizedben, hanem azt is, hogy egyáltalán mire ébredünk holnap. Milyen lesz a médiavalóságunk, a médiastruktúránk, milyenek lesznek a fogyasztási szokásaink? Az önfejlesztő és tanulékony algoritmusok világa egyáltalán hogyan érinti a magánélethez, a személyes adatainkhoz való jogainkat? A globális vállalatok nyilvánvalóan letették a garast a mesterséges intelligencián alapuló fejlesztések mellett.

Fogalmunk sincs arról, hogy hová vezetnek a jelenlegi folyamatok. Ezek mind égető, feszítő, nyugtalanító kérdések, amelyekre jelenleg sajnos nem tudunk megnyugtatóan válaszolni. Három dolog azonban biztosnak tűnik. Biztos, hogy ezek a problémák nemzetállami keretek között aligha megoldhatók. Biztos, hogy az etikus magatartás kikényszerítésében kulcsszerepet fog játszani a digitális világot érintő szabályozás, ezért ezt a munkát nemzetállami és közösségi szinten is fel kell gyorsítani. És végül, de nem utolsósorban biztos az is, hogy az online tér megértését, az abban való biztonságos mozgást lehetővé tévő kompetenciák elsajátítását, átadását minden erőnkkel támogatnunk kell. Ebben pedig világszerte fontos szerepük lesz a Médiatanácshoz hasonló intézményeknek.

Az interjút Gyarmati László készítette, eredetileg az Új Médiakultúra magazin II. évfolyamának, 2. számában jelent meg (2023. nyár). A lapszám letölthető az NMHH oldaláról.