Analóg vagy digitális ember inkább?

Nagyon távol érzem magam minden olyan dologtól, amely nem a száz évvel ezelőtti világot tükrözi, de az elmúlt időszakban számomra is kötelező érvényű lett, hogy megismerkedjek a digitális tér lehetőségeivel. Több okból is. Ma már egyetlen komolyzenész sem engedheti meg magának, hogy ne legyen jelen az online világban, ne legyen honlapja, Facebook- vagy Instagram-oldala. A Fesztivál Akadémia Budapest művészeti vezetőjeként is fontos számomra, hogy amennyire tudom, kövessem a technikai fejlődést, hiszen tudnunk kell, hogyan, milyen csatornákon tudjuk a leginkább elérni, megszólítani az embereket. Mindemellett négy gyermek édesanyja is vagyok, Hanna 19, Gáspár 15, Olga 5, Zsigmond pedig 2 éves. Az ő életüknek már – tetszik, nem tetszik – szerves része az online tér, így hát nem tehetem meg én sem, hogy nem foglalkozom vele.

Zenészként is nap mint nap jelen van az életemben a digitális fejlődés. A Kelemen Kvartett koncertjein például már nem papíralapú kottából játszunk, hanem iPadről. Ez sok szempontból nagyon praktikus: régebben több-bőröndnyi kottát vittünk magunkkal egy-egy utazáskor, ami a repülést is nagyban megnehezítette. Ma több száz kotta elfér egyetlen kis iPaden, amit játék közben egy pedállal lapozunk. Így ráadásul az összes szólamot láthatom egyszerre, nem csupán a sajátomat, ami eddig elképzelhetetlen volt: olyan sok információt jelentett volna egy oldalon, hogy félpercenként kellett volna lapoznom a kottát, ami lehetetlen. Persze a pozitívumok mellett van ebben rizikó is: néha a legváratlanabb pillanatban, akár egy koncert közepén is megtréfálhat bennünket a technika ördöge, elromolhat a pedál vagy az iPad. Olyankor improvizálnunk kell, hogy hogyan oldjuk meg a helyzetet.

Messzire nyúlik vissza a fesztivál története. A férjemmel 18 éves korunk óta folyamatosan utazunk, koncertezünk, számtalan remek fesztiválra jutottunk már el. Különleges események ezek. A szólisták általában nagyon tudják, hogy mit akarnak kihozni magukból, egy-egy művet hogyan szeretnének interpretálni. Amikor több ilyen karakterű művész találkozik, fontos, hogy nyitottak tudjanak lenni egymásra, és még akár annak árán is vevők legyenek a másik ötletére, hogy ezáltal a sajátjuk háttérbe szorul. Nem minden szólista képes erre, ha viszont olyanok találkoznak össze, akik igen, ott egészen különleges, érdekes és intenzív párbeszéd alakul ki a színpadon.

Szerettük volna, ha Magyarországon is találkozhat a közönség ezzel a nem mindennapi élménnyel. Először Kaposváron, a gyerekkorom helyszínén hoztuk létre a KaposFestet, amelyhez hasonló fesztivál tudomásom szerint korábban nem volt az országban. Öt év után ott befejeztük a munkát. Akkor úgy éreztem, soha többé nem csinálok fesztivált, de egy év múlva felhívott Batta András, és felkért, csináljuk meg a Zeneakadémia gyönyörűen felújított, légkondicionált termeiben is ugyanazt, amit Kaposváron. Az első évben még csak háromnapos volt a rendezvény, amely mára tíznapos, komplex programsorozattá nőtte ki magát, melyben a zene mellett fontos szerep jut az irodalomnak is. Hidat képez, vagy talán még találóbb, ha azt mondom, hogy egy pulzáló köldökzsinór-hálózatot hoz létre azok között, akiknek a zene és a művészet a mindene.

Mennyire él a fesztivál a digitalizáció előnyeivel?

Maximálisan igyekszünk kihasználni az online platformok által nyújtott lehetőségeket. Hogy csak egy példát mondjak: a fesztivál keretében több nemzetközi versenyt is rendezünk, melyeket live streamen is közvetítünk. Így, ha elutazik hozzánk egy fiatal például Szingapúrból, az otthon maradt családtagjai élőben követhetik a játékát. Úgy hiszem, ezzel a versenyzőknek és a családtagoknak egyformán tartozunk.

Nem fenyegeti a komolyzenét az a veszély, hogy a streaming egyre növekvő népszerűsége miatt előbb-utóbb kiürülnek a koncerttermek?

Nem hiszem, hogy félnünk kellene ettől. Az együtt megélt katarzis élményét nem tudja kiváltani az, amit otthon, a nappaliban néz az ember. De nem zárhatjuk ki azokat sem, akik nem, vagy csak ritkán tudnak egy térben lenni velünk, mert lehet, hogy csak havonta egy koncertjegyre van pénzük. Ezért is fontos számunkra, hogy minden koncertünket rögzítsük, és ilyen-olyan formában online is elérhetővé tegyük. Attól, hogy egyre több komolyzenei koncert elérhető a digitális térben, nem lesz kevésbé szükségük az embereknek a valós találkozásokra. Minél nagyobb baj van a világban, annál nagyobb szükség van a művészetre. Ezt bizonyította a koronavírus-járvány időszaka is.

Mit jelentett akkoriban a zenészek számára az online tér?

Sok muzsikus egy olyan bolygón találta magát egyik pillanatról a másikra, amely teljesen üres: nem volt közönség, nem voltak koncertek, nem volt miért és hová menni. Olyan emberek lába alól csúszott ki a talaj, akik addig úgy élték az életüket, hogy koncertről koncertre, városról városra utaztak folyamatosan, sokuknak még saját otthona sem volt, mert a rendszeres fellépések miatt nem volt értelme fenntartani egy házat vagy lakást. Sok művészt nagyon megviselt ez az állapot.

Barnabással hamar észrevettük ezt, és megpróbáltunk rá valamilyen megoldást találni. Kitaláltuk, hogy közönség nélküli koncerteket szervezünk, melyeket aztán online közvetítünk az érdeklődőknek. A járvány legelején volt még ez, nem volt a streaming annyira megszokott, mint akár csak néhány hónappal később. Megalapítottuk a FAB Ensemble-t, melyhez hatvannál is több kiváló, elismert zenész csatlakozott. Húsz koncertet szerveztünk, melyeken hatvan zeneművet mutattunk be, a szünetekben pedig olyan művészek léptek színpadra, mint Molnár Piroska, Haumann Péter, Mácsai Pál, Nagy-Kálózy Eszter vagy Rudolf Péter. A koncertek nem csupán a hirtelen légüres térbe kerülő zenészeknek jelentettek nagy lehetőséget, hanem a közönségnek is. Volt stream, amelyet tizenötezren néztek meg. Sok olyan visszajelzést kaptunk a nézőktől, hogy életmentő volt számukra.

Zeneakadémiai tanárként is nagy kihívást jelenthetett ez az időszak.

Az online tanítás nagyon idegennek tűnt néhány órán keresztül, de aztán elkezdtem az előnyeire koncentrálni. Megtanultam kezelni azt a furcsa helyzetet, hogy nem tudok odamenni a tanítványomhoz, nem tudom megfogni a kezét, kijavítani, vagy hogy nem jön át pontosan, mennyire él a hang. Láttam, amit a tanítványaim csináltak, de csak sejthettem, hogy az pontosan hogyan szól. A nehézségek helyett viszont inkább arra figyeltem, mi az, amit mégis ki tudok hozni a helyzetből, hogyan tudok valami olyan információt adni nekik, amitől kicsit visszajön az életkedvük, és lesz miért tovább dolgozniuk.

A zenetanításban sok dologra lehet jól használni az online teret. Most például épp egy különleges pedagógiai kézikönyvön dolgozunk, amely az alapfokú hegedűoktatásról szól majd. Ennek én nem vagyok a tudósa, hiszen a Zeneakadémián tanítok, nem pedig azzal foglalkozom, hogyan adjuk egy 5-6 évesnek először a kezébe a hegedűt. Különleges tudomány ez, de szerencsére van az országban néhány fáklyahordozója. Ilyen Ácsné Szily Éva is, aki annak idején Halász Ferenctől, a legendás hegedűművésztől tanult. Olyan videósorozatot szeretnénk közösen készíteni, amely az internet segítségével aztán eljut az ország összes olyan vonós- vagy hegedűtanárához, aki ki van éhezve arra, hogy valamiféle mankót kapjon a munkájához. A digitális fejlődésben rengeteg jó lehetőség van. Az viszont elszomorít, hogy azt tapasztalom, a fiatalokra sokszor negatív hatással van. Ritkán jutnak el oda, hogy jól kezeljék az okostelefonnal járó lehetőségeket, és saját maguk fejlődésére használják azokat.

Hogy lehet nekik ebben segíteni?

Nehéz kérdés ez. A gyerekeim sokkal többet tudnak erről a világról, mint én. Ma már minden elérhető egy gombnyomásra, és ők pontosan tudják, hogyan. Gáspár fiam például 13 éves volt a Covid első hulláma idején, és a szabadidejében arról készített oktatóvideót a többi gyereknek, hogy hogyan kell gyakorolni Mozart hegedűversenyét. Egyetlen telefonnal felvesz és megvág egy videót, azt sem tudom, honnan tanulta ezt. Ez egyfelől fantasztikus, ugyanakkor ugyanez az okostelefon arra is képes, hogy elrabolja az idejüket. Észre sem veszik, és elmegy három óra, ráadásul azt sem nagyon tudják megmondani, hogy mivel. Ez számomra nagyon ijesztő. Az unatkozás borzasztóan fontos, és akinek okostelefon van a kezében, az nem tud hivatalosan unatkozni.

Nincs tévénk otthon, nincsenek számítógépes játékaink. 26 évvel ezelőtt a férjem és én megfogadtuk, hogy ezeket a dolgokat nem engedjük be az életünkbe, mert másra kell az idő. Nagyon fontos, hogy milyen példát mutatunk nekik szülőként. De hiába tudjuk, mi a jó minta, a gyakorlatban ez nem mindig olyan egyszerű. Nekem is itt lapul a táskámban egy piros okostelefon, amely tulajdonképpen az én munkatársam: a fesztivál szervezése miatt napi 18 órában elérhető vagyok, folyamatosan érkeznek a telefonok, e-mailek, üzenetek, figyelem, mit tettünk ki a Facebookra, jól működik-e a weboldal. Közben mit látnak a kisebb gyerekeim? Hogy az anyjuknak egész nap ott van a kezében a telefon. Azt még nem tudják felmérni, hogy amire én használom, és amire ők szeretnék megkaparintani, az nagyon más dolog.

Miért fontos, hogy a gyerekek unatkozzanak?

Az unatkozás a csírája annak, hogy elinduljanak bennünk gondolatok, melyek aztán bármivé válhatnak. Vegyünk például egy vonatutat. Zötykölődünk, nézünk ki az ablakon, és közben belül pörög az élet. Ha folyamatosan elvonja a figyelmünket valami – jellemzően – lényegtelen dolog a telefonunk képernyőjén, nem tudjuk megélni ezt a magunkkal való párbeszédet. Ezt elveszi tőlünk az okostelefon.

***

Az interjút Németh Mónika készítette, megjelent az Új Médiakultúra magazin II. évfolyamának 2. számában (2023. nyár). A magazin minden lapszáma letölthető az NMHH kiadványainak gyűjtőoldaláról: https://nmhh.hu/kiadvanyok.